2021.02.24. Ferdinánd (steampunk stories)

Ferdinánd (steampunk stories)

A jobb napokat látott, kiöregedett vadászkutya, Ferdinánd, gyanakvóan méregette az őt bámuló embert. Bár fél szemére nem látott már, és szemkötőt viselt, még mindig különösen adott az eleganciára, elvégre egy vadászkutya soha ne legyen slampos! Ferdinánd a szeme sarkából figyelte az embert, aki már percek óta őt nézte. „Mit akarhat?” – tűnődött a kutya, hisz az egyértelmű volt számára, hogy nem egy vadász az illető. Különben is, ki akarna egy félszemű, öreg vizslát vadászni vinni még? Igaz, ő sem szívesen menne, fáradt már az ilyen kalandokhoz. „Szobakutya lettem már rég… a baleset óta ki sem tettem a lábam innen. Az is csoda, hogy úgy-ahogy össze tudtak rakni. De ha azt a rókát még egyszer a fogaim közé kaphatnám, ő sem úszná meg ép bőrrel, azt garantálom!” – elevenítette fel a fájó emlékeket. Nagy levegőt vett. Ami volt, elmúlt. A vadászéveket felváltotta a szobakutyaság, ebbe már régen beletörődött. Néha, amikor az erdő felől fúj a szél, még meglódul benne a vizslaszív, még menne, szaladna, űzné a vadat… de hamar lehűti magát. „Ne butáskodj, Ferdinánd! Eljárt már feletted az idő.”

Nem szomorkodik azért, hisz tudja, hogy még most is rácsodálkoznak szépségére. Igen, Ferdinánd barátunk némiképp piperkőc, de tudja, hogy nincs mit szégyellni ezen. Aki szép, az szép. Talán ezért bámulja most ez az ember is ennyire. „Bizonyára el van ragadtatva tőlem. Vagy mégsem? Hé! Most meg hová megy?!? Azt hittem, magával akar vinni!” Az ember egyetlen szó nélkül, szinte futva távozott. Ferdinánd elkedvetlenedett. Azt hitte, új otthonba kerülhet, azt remélte, ez az ember lesz talán az ő új gazdája. De elment, és őt itt hagyta. El sem búcsúzott. Kár volt reménykedni, ez a gazdijelölt is elment. Ahogy már annyian.

Amikor megszólalt az ajtó nyitását jelző csengő, Ferdinánd oda sem fordult. Már nem volt kíváncsi az emberekre, hisz a legutóbbival is hogy járt? Ekkor azonban az a furcsa érzése támadt, hogy valaki figyeli. Mit figyeli? Bámulja! Az ember volt az, pontosabban már két ember. Ferdinándra néztek, összemosolyogtak, és az új ember azt mondta a réginek: „Igen, pont nekünk való!” Ferdinánd felé nyúltak, és magukhoz húzták. Ő boldogan hagyta.

Ferdinánd azóta is mosolyog, ha erre a csodálatosan furcsa napra gondol. Neki van a legjobb dolga a világon! Ahányszor ránéznek új gazdái, mindig elmosolyodnak. Ha vendég jön, akkor is mindig büszkén mutatják meg mindenkinek. Igen, Ferdinánd is tudja, hogy miért. Azért, mert ő a legkülönlegesebb kutya az egész világon!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük