2021.02.23. Ágnes és a kutyák

Ágnes és a kutyák

Még óvodás lehettem, amikor egy hosszú időre szóló trauma ért. A szomszéd kislánnyal a házunk előtt játszottunk, de ő hazaszaladt valami játékért. Egyedül maradtam, és láttam, hogy közeledik egy kistestű kutya, egyedül. Hiába volt kicsi, én is kicsi voltam még, így óvatosságból elindultam a kiskapunk felé. Épp csak megfogtam a kilincset, amikor a kutya a hátam mögé ért, odakapott a bokámhoz, majd elszaladt. Borzasztóan megijedtem tőle, és ettől a pillanattól kezdve rettegtem minden kutyától.

Hiába mondták nekem, hogy nem bánt egy kutya, képtelen voltam elhinni. Az, hogy minden értelmezhető ok nélkül (hisz nem visítottam, nem hadonásztam, nem menekültem) megtámadott az a kutya, bennem azt a képet alakította ki, hogy MINDEN kutya félelmetes, és bizonyára egyében sem jár az eszük, csak azon, hogy megharapjanak. Még felnőttként is simán hátraarcot csináltam, ha megláttam, hogy az utcán egy kutya szabadon kószál.

Bár sosem mondtam a kislányomnak, hogy a kutyától félni kell, de mint tudjuk, a gyerekek a legapróbb jelekből is azonnal leveszik, hogy mihez hogyan viszonyulunk, így a lányom, Lia is nagyon félt a kutyáktól. Sőt, ami azt illeti, ő még jobban. Ha a járdán sétálva megugatta egy kutya, képes lett volna akár egy autó elé is kiugrani az úttestre, annyira félt. Amikor elmúlt 8 éves, leültem vele erről beszélgetni, és arra jutottunk, hogy kellene nekünk egy kutya. Hátha el tudnánk hinni végre, hogy a kutyák nem vérengző fenevadak, hiszen látjuk, hogy mások mennyire bolondulnak a kutyákért, és a sajátunkért talán majd mi is fogunk.

Mivel állatszőr-allergiám van, nem volt egyszerű a keresgélés, és volt abban valami sorsszerű is, azt hiszem, hogy épp Lana lett a kutyánk. Lana apukája egy fekete labrador, az anyukája snaci-vizsla mix. Hét testvérével Vámosszabadin látta meg a napvilágot 2019. január 12-én, 6 héttel később pedig már ültem vele a vonaton, és hoztam a lányom 9. szülinapjára ajándéknak.

Szerettük kicsinek is, mert tényleg nagyon édes volt, de a távolságtartás még megvolt bennem. Furcsa érzés volt, ha nyalogatta a kezem, ha kicsit harapdált, rögtön éreztem, hogy befeszülök tőle. Aztán úgy féléves lehetett, amikor felugrott mellém a hintaágyba, és rosszul akart leugrani, beakadt a lába. Üvöltött, fájt neki, próbált szabadulni, de nem tudott.

Nagyon megijedtem, de tudtam, hogy nincs más esély, ezt most nekem kell megoldanom. Felemeltem a vergődő, ordító kutyát, kiszabadítottam a lábát, miközben kicsit féltem, hogy megharap. De nem tette, sőt, nagyon hálás volt a segítségért, abszolút tudta, hogy segíteni akarok, és fogok is. Azt hiszem, akkor és ott mindketten megértettük, hogy mi nem fogjuk bántani egymást sosem.

Lana és én – azon a bizonyos hintaágyon (de már biztonságosan)

Óriási szabadságot ad lelkileg, hogy megszűnt bennem a kutyapara. Egyesek szerint átestem a ló túloldalára, mert most meg folyton hazacipelnék minden kutyát, akinek hányatott sorsa van. Persze amint felelősen végiggondolom, hogy mennyire van szükség még néhány(száz) kutyára itthon, mindjárt behúzom a féket én is, és teret engedek másoknak is az örökbefogadásra, de azt hiszem, amíg világ a világ, és amíg én a része vagyok, én már kutyás leszek mindig. Mert kutyával tényleg szebb az élet! 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük