2021.02.24. Dexter – steampunk stories

Dexter – steampunk stories

Délelőtt a gazdáját egy szirénázó mentő vitte el, Dexter pedig ott maradt egyedül, kint az udvaron, a hidegben. A gazdi sosem hagyta volna ezt, ő mindig behívta éjszakára, főleg így télen, de ezek az emberek ezt nem tudták… vagy nem is érdekelte őket. Idegesek voltak, olyan szavakat mondtak, hogy „újraélesztés” meg „leáll a szíve”, és az egyikük még valami olyasmit is dörmögött, hogy „épp szilveszterkor”. Sietve távoztak, vitték a gazdit, akiről még Dexter is látta, hogy nagyon rosszul van, de most aztán fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen.

Várt, próbálta kitalálni, hogy hová bújhatna a hideg elől. A kertben mindenféle hulladék deszkák, fadarabok álltak a kerítésnek támasztva, azok alatt próbált egy kis zugot találni, ahol kevésbé éri őt a jeges szél. Teltek az órák, de ő ki sem merte dugni onnan az orrát, így töltötte az egész délutánt. Volt egy fájdalmas pillanat, amikor hirtelen úgy érezte, hogy a gazdi többé biztosan nem jön haza. Panaszosan vonítani kezdett, de senki nem törődött vele, így végül abbahagyta. Ahogy leszállt az este, és besötétedett, már nemcsak fázott, hanem félt is. Mi lesz most ővele?

Egy hatalmas dörrenés rázta fel töprengéséből. A vihartól is félt, de ez még rosszabb volt. Közelebbről hallotta a durranásokat, az emberek nevetését, aztán újabb durranásokat, most már még közelebbről. Dexter tudta, hogy menekülnie kell, futni az életéért! A kert hátsó részén gyenge volt a drótkerítés, ott próbálta átküzdeni magát, de a drót több helyen is felsértette a bundáját. Nem is érezte, annyira félt! Csak rohanni akart innen, messze a hangzavartól.

Futott, ahogy csak tudott, de minden csak egyre nehezebb lett. Kiért az útra, ahol autók száguldottak el mellette, elvakította a lámpájuk. Már fogalma sem volt róla, hogy merre szalad, csak próbált valami biztonságos helyre kerülni, amikor hirtelen hatalmas ütést érzett, aztán repülést, majd nagy puffanással a fagyos földre zuhant. Mozdulni sem tudott, mindene fájt. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, ennyi volt. Jó élete volt, de ennek a jó kis életnek vége. Itt és most van vége.

Biztos volt benne, hogy meghalt, mert amikor megpróbálta kinyitni a szemét, furcsa környezetet látott maga körül. Furcsák voltak a szagok, a színek, és meleg volt, jó meleg. Ahogy résnyire nyitott szemmel próbált tájékozódni, a látóterébe egy fura figura hajolt be.

– Hát jó reggelt, te kis mázlista! Ezek szerint túlélted! – mondta a furcsa ruhákat viselő férfi. – Nem volt egyszerű, de nagyjából összeraktalak. Ne félj, mostantól vigyázok rád!

Dexter újra behunyta a szemét, és lassan próbált megmozdulni. A farkát kicsit megcsóválta, rendben, ez megy. A lábak mozdulnak… de az egyik mellső mintha mégsem úgy mozogna, ahogy eddig. Kinyitotta a szemét, és megdöbbenve látta, hogy a lába helyén egy fém műláb van. Nyüszíteni kezdett. A férfi odaült mellé, és óvatosan simogatni kezdte a fejét. Ez nagyon jó volt, megnyugtató és biztonságot adó.

A különc tudós, aki megtalálta őt azon a fagyos szilveszter éjszakán az árokban, mindent elkövetett, hogy életben maradjon. Bár voltak menthetetlen részek a kutyán, de nem adta fel, napokig dolgozott rajta, hogy őrültségnek titulált találmányaival most megmenthesse Dexter életét. Most, hogy a kutya végre magához tért, elkezdhették a gyógyulást, a felépülést. Sok idő kellett hozzá, hiszen Dexternek még a járást is újra kellett tanulnia új lábával. De végül sikerült. Futni ugyan nem, de sétálni már szépen tudott, a legjobban azonban még mindig a farok csóválása ment. Ahányszor meglátta új gazdáját, már indult is, mint egy metronóm.

Sok idő eltelt már, mióta új életet kezdett, már nem volt hideg, sőt, kutyameleg volt! Az augusztusi nap már lebukott a horizont mögé, amikor Dextert hirtelen nyugtalanság fogta el. Gazdája is érezte rajta, hogy valami baj van, és ahogy meghallotta az első durranást, rögtön rájött, hogy mi a baj. Jön a tűzijáték! Dexter dermedten állt, gazdájának még épp annyi ideje volt, hogy megfogja a nyakörvét, így sikerült megakadályozni, hogy a kutya újra elfusson a vakvilágba, bele akár a pusztulásba is. A gazdi szépen bevitte a szobába, becsukta az ajtót, ablakot, letelepedett a kanapéra, és Dextert is maga mellé vette. Amíg tartott a durrogás, folyamatosan beszélt hozzá, mesélt neki, mint egy gyereknek. A hangja olyan megnyugtató volt, hogy Dexter már nem is figyelt a dörrenésekre, villanásokra, csak a gazdáját nézte hálásan. Az embert, aki minden körülmények között vigyázott rá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük