rólam steampunk

Hogyan NEM lettem irodai dolgozó?

Amikor gyerek voltam, édesanyám egy irodában dolgozott, mindenféle adminisztratív feladatot végzett. Akkoriban – hát igen, nem mostanában voltam ugye gyerek – hatalmas papírokon dolgoztak, ezernyi számot írtak fel tollal ezekre a lepedőnyi lapokra, számológéppel adogatták össze őket… hol volt akkor még a jó kis számítógép meg az Excel?

Akkor úgy gondoltam, hogy én erre képtelen lennék! Ha megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, én azt mondtam, hogy író és/vagy festőművész. Látva, hogy ezen elnézően mosolyognak csak a felnőttek, dacosan hozzátettem mindig: “De irodában BIZTOS, hogy nem fogok dolgozni!”.

Ehhez képest egy “véletlen baleset” folytán egy közgazdasági szakközépiskolába jelentkeztem, ahová sajnos fel is vettek. Négy év nettó szenvedés volt. Ha nem szereztem volna ott néhány életre szóló barátságot, szerintem túl sem élem azokat az éveket. Egy angol nyelvű gyors- és gépíró szakon tett érettségi után pedig hová is mehettem volna? Persze, hogy egy irodába!

Úgy 20-21 éves lehettem, mire elhitettem magammal, hogy ez a világ rendje, jól van ez így, irodában dolgozni jó. Volt nagyon jó kis munkahelyem, volt iszonyúan rossz, idegbeteg munkahelyem is. Utóbbi annyira megviselt, hogy minden nap gyomorgörcsöm lett, ha beblokkoltam a munkahelyemre, és egész nap gyomorfájdalommal ültem ott… ki nem állhattam. Amikor orvosi javaslatra eljöttem onnan, egy darabig sehol nem dolgoztam, fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, merre tovább… nem akartam újra beülni egy íróasztal mögé, mert éreztem, hogy valami másra talált ki engem a Jóisten.

Az élet érdekes kanyarokat vett velem, voltam én a piackutatótól a közösségi média tartalomgenerátorig szinte minden. Dolgoztam fogyatékosokkal kerámiaműhelyben, otthonról reklámügynökségnek, de valahogy nem találtam a helyem. Egy alkalommal jelentkeztem egy olyan munkára, amihez őszintén szólva a világon semmi kedvet nem éreztem, de úgy gondoltam, valahol mégis kellene már dolgozni. A kislányom iskolás lett, délelőttre kerestem csak egy félállást. Az interjún nagyon jót beszélgettünk a főnökkel, aki többször is megkérdezte, hogy biztos vagyok-e abban, hogy nekem elég lesz egy ilyen munka, mint amire jelentkezem. Bizonygattam, hogy elég lesz, a kreativitásomat majd használom máshol! – mondtam.

Mire hazaértem, már éreztem, hogy ez a munka sem az enyém, hiába akarom annyira. Bár a felvételiztető még egy levelet is küldött délután, hogy egy élmény volt beszélgetni velem, én is tudtam, ő is tudta, hogy ez az állás nem nekem való. Bementem a műhelyembe, és elkezdtem készíteni egy steampunk ékszert, amúgy kikapcsolódásként. Már majdnem készen voltam vele, mikor a férjem belépett. Nézte, ahogy dolgozom, és azt kérdezte: “Miért is akar adatfeldolgozónak menni az, aki ilyeneket tud készíteni?”

Steampunk nyakláncom – a borítóképen az új tulajdonosával, Emmával

Így aztán elengedtük a gondolatot, hogy újra visszamegyek valami irodába, és teljes családi támogatással elindítottam a kézműves vállalkozásomat. Ennek már több éve, és még ha nem is volt könnyű az elején, még ha a világjárvány át is írta sokunk életét, mégis azt mondom, hogy jó ez így nekem. Nekem alkotni kell, nekem olyasmit kell kitalálnom, ami még nem volt eddig, mert én ebben vagyok jó. Miért foglalnám a helyet egy irodában valaki más elől, aki viszont abban ügyes?

Bár sokféle ékszert készítettem az évek során, ha lazítani akar a lelkem, mindig a steampunkhoz nyúlok vissza, ebben simulok ki igazán. Nem tudom megunni… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük