2021.02.24. Mirella – steampunk stories

Mirella – steampunk stories

A településtől kissé távolabb, ahol az erdő kezdődött, volt egy kis ház. Nem nagyon vetődtek erre emberek, a legtöbben – ha látták is a házat messziről – azt gondolták, hogy lakatlan. Romos is volt kicsit, és az erdő is egyre jobban magába ölelte, így aki szándékosan nem kereste a kis házikót, az észre sem vette.

Pedig korántsem volt lakatlan, egy roppant különös macska élt ott. Kilenc életéből az egyiket cserélte el különleges képességére, de nem bánta meg. Nappal igazán átlagos, fekete cicusnak tűnt, csak a szeme villanásaiból lehetett érezni, hogy valahogy mégis más, mint a többiek. Bár korábban senkinek nem tűnt fel még a macska sem, hát még az, hogy valami nem stimmel vele.

Alex is csak véletlenül tévedt arrafelé. Úgy gondolta, az erdőben nyugodtan próbálkozhat a kocogással, ott legalább senki nem neveti ki. Gyerekkora óta küzdött a túlsúllyal, és mindenki a futást javasolta neki, de ahányszor rávette magát, hogy elmenjen kocogni, mindig észrevette, ahogy összesúgnak a háta mögött, ahogy gúnyosan elmosolyodnak esetlen mozgását látva. Ilyenkor annyira megalázva érezte magát, hogy mikor hazaért, dühében addig evett, amíg csak bírt. Most az erdőben próbálkozott, és egy darabig nem is volt gond. Ha elfáradt, sétált kicsit, aztán mindig újra nekifeszült a futásnak. Végre nem kellett attól tartania, hogy kinevetik, de az erdő széle felé közeledve furcsa érzés foga el. Mintha nézné őt valaki…

Bármerre tekintgetett, nem látott senkit, aztán hirtelen meglátta a fák közé rejtőző kis házikót. Az ablakán függöny lógott, de a függöny mögül valaki leskelődött. Mintha egy nő lett volna, egy zöld szemű nő… aztán ahogy közelebb ért, eltűnt a zöld szempár. Úgy gondolta, szembenéz a félelmével, és bekopogott az ajtón, ami azonnal kinyílt. Alex hátratántorodott, eszébe jutott az összes horrorfilm, amibe valaha belenézett, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy kilépjen a ház lakója a fényre.

– Hahó! Van itt valaki? – kérdezte bátortalanul, de csak egy fekete macska somfordált ki az ajtón. Alex a macskától is úgy megrémült, mintha legalábbis egy oroszlán lépett volna ki a házból, a macska azonban láthatóan nem ijedt meg tőle. Végigmérte Alexet, felugrott az ablakpárkányra, és onnan nézte érdeklődve.

Alex elbizonytalanodott. Bár ő úgy látta, hogy egy nő nézett ki az ablakon, de talán tévedett. Hisz a macska nagy, zöld szeme is lehetett! Talán a futástól káprázott a szeme. Nem lenne csoda, nagyon elfáradt. Igen, biztosan oxigénhiány lépett fel az agyában, és azért látott olyasmit, ami nem is volt ott. Hamar meggyőzte magát, hogy csak így lehetett, de aztán újabb kérdés tolakodott a fejébe: a macskák nem élnek egyedül, biztosan van gazdája is! Különben hogyan látná el magát egy ilyen ártatlan kis jószág?

Elindult a macska felé, gondolta, összebarátkozik vele, így ha elő is kerül a gazdája, egyértelmű lesz, hogy ő rendes ember. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a cicát, de amikor már majdnem elérte, a macska ráütött a mancsával a kezére! Úgy kapta vissza a kezét, mintha áramütés érte volna, aztán kis híján elájult, mikor a macska még azt is hozzátette, hogy „Mit képzel?! Faragatlan alak!”. Alexet kiverte a víz, és rémülten felordított, mikor a macska leugrott a párkányról, egyenesen felé. Hátrálás közben megbotlott egy földből kiálló gyökérben, és hanyatt esett. Beverte a fejét egy kőbe, de azt még látta, hogy a macska felé tartott. Aztán elsötétült a világ.

Mikor kinyitotta a szemét, egy ágyon feküdt. Fogalma sem volt, hogy került oda. Próbálta felemelni a fejét, de nehéznek érezte, szédült és nagy fájdalmai voltak.

– Ne mozogjon, talán agyrázkódása is van! – szólalt meg a macska, azaz egy zöld szemű nő a macska hangján, és egy csészét nyújtott Alex felé. – Igya ezt meg, jót fog tenni!

Alex annyira megrökönyödött, hogy szó nélkül megitta az édeskés folyadékot. A fájdalom szinte azonnal múlni kezdett, mintha legalábbis varázsitalt kapott volna. Most nézte csak meg jobban a nőt. Fekete haja a derekáig ért, zöld szeme élesen villant, valahányszor ránézett Alexre. Különös ruhákat viselt, mintha nem is ebben az évszázadban élne, és a fején cilinder volt. A nő elunta, hogy Alex szájtátva bámulja.
– Mit keres itt az erdőben? – kérdezte hűvösen.
– Kocogni jöttem ki, de kicsit eltévedtem. Még sosem jártam erre. Maga itt lakik? Magáé a beszélő macska?
– Úgy látom, jobban beverte a fejét, mint gondoltam. – válaszolta közönyösen a nő.
– Nem, nem! Erre tisztán emlékszem! Mielőtt elestem, a macska rám szólt, mert meg akartam simogatni! És a kezemre is csapott!
– Grrr! – morogta a nő bosszúsan, és elfordult. – Nekem nincs macskám.
– Pedig innen jött ki a fekete macska! Egyébként nagyon hasonlított magára… – tette hozzá halkan Alex. – Pont ilyen volt a szeme.

A nő a tűzhelyhez lépett, és megkeverte a fazékban fortyogó valamit. Motyogott néhány szót, s mintha szikrák pattogtak volna a keze körül, a fazék fölött lilás köd fénylett. Alex majdnem felkiáltott ijedtében, mikor meglátta, hogy a nő szoknyája alól hosszú macskafarok lóg ki. A döbbenet csak fokozódott, mikor a nő lassan visszafordult. Még ugyanolyan magas volt, mint eddig, de már nem nő volt, hanem egy ember nagyságú macska! Aztán pillanatok alatt átváltozott a korábbi fekete macskává, és azt mondta: „Mirella vagyok, és tényleg nincs macskám. Én magam vagyok a macska.” Alex ezt az információt már végképp nem tudta feldolgozni, újra elájult.

Izzadtan, futóruhában ébredt, de ezúttal a saját ágyában. A furcsa álom nem hagyta nyugodni, még ébredés után is csak ezen járt az esze, próbálta visszaidézni, mi történt. Nem emlékezett pontosan, inkább csak a különös érzés maradt meg benne, és egy ház képe, meg egy zöld szempáré. A telefonjára nézett, és meglepve látta, hogy szombat délután van. Felkelt, lezuhanyozott és felöltözött, majd elment a közeli kis boltba. A pénztáros, aki jól ismerte Alexet, még viccelődött is vele, hogy olyan, mintha kicserélték volna, hisz nem chips és csoki volt némi kenyér társaságában a kosarában, hanem alma, répa és saláta.
– Mi történt veled? Talán beverted a fejed, hogy ilyesmit veszel? – kérdezte nevetve a nő.

Alex a tarkójához kapott, és éles fájdalom hasított a fejébe. Igen, beverte a fejét. Hát mégsem álom volt! Meg kell keresnie azt a házat újra! Gyorsan fizetett, és válasz nélkül kirohant a boltból.

Évekig kereste a házat, de hiába. A sok mozgástól, a megváltozott étrendjétől szépen mentek le róla a kilók, de ő észre sem vette. Megszállottan kereste a házat, de azt mintha a föld nyelte volna el. Alex néha úgy érezte, mintha figyelné valaki az erdőben, de sem a házat, sem a zöld szemeket nem látta többé. Mirella bájitala tett róla, hogy többé ne találhasson rá. Így járt eddig mindenki, aki véletlenül észrevette a kis házat az erdő szélén…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük